A mai cikkünkben folytatjuk a múlt heti beszélgetést Kasza Zsuzsannával és Kiss György Ádámmal a pszichodrámáról és a playback módszerről

Miben látjátok a dráma hatékonyságát?

K. Zs.: A drámában és a playbackben is azt tartom a leghatékonyabb mozzanatnak, hogy a beszéd mögötti üzeneteket is tudjuk a segítségükkel érzékelni. A narratív tartalom járulékos hatásaira figyelünk ilyenkor és nem a szövegre, és ezáltal képessé válunk közvetlen kapcsolatba kerülni belső érzéseinkkel. A megjelenítés már csak hab a tortán. A belső színpad külsővé válik.

K. Gy. Á.: Számomra is ez az egyik legerősebb kapcsolódási pont. Közös feladatok rajzolódnak itt ki. Mérei Ferenc művészetpszichológiai írásait újraolvasva kezdeményezni fogom, hogy 2016-ban indítsunk egy olvasószemináriumot. Megéri felfedezni azokat az összefüggéseket, melyeket Tanár Úr fogalmazott meg a közös gyökerekről. A szöveg éles, és arra a kettőségre hívja fel a figyelmünket, amelyet egyszerűen úgy is jellemezhetnénk: valamit, valamiért. „Kultúránk évezredek óta azt kívánja, hogy a cselekvés helyett inkább verbalizáljuk: az inger és a reakció közé beiktassuk a szóhoz kötött intellektuális mérlegelés tartományát. De ezzel ellene dolgozunk mindannak, ami spontán, és egyre inkább sablonokat, sztereotípiákat hozunk létre.”

K. Zs.: Ezt én is igazi veszélyforrásnak látom a pszichodráma és playback háza táján egyaránt. Az intézményesülés, a módszerek sablonszerű működtetése biztonságot ad, megtanulhatóbbak lesznek a technikák, de ez a folyamat sokat árt a spontaneitásnak. Láttam több verbális drámát, ahol a résztvevők érzései csak másodlagosan jelentek meg. Végig kellene közösen gondolnunk azt is, hogy például a két órás, „mesélős” nyitókörök segítik-e a spontán gondolkodást és cselekvést.

K. Gy. Á.: Újra kell értelmeznünk, hogy mit is jelent a morenoi spontaneitás, kreativitás, aktivitás hármassága. Moreno startereket határozott meg, és a hosszan hömpölygő beszéd nem volt ezek között. A Playback színházban is sokat bajlódunk azzal, hogy egy érzés visszatükrözésénél hogyan lehet túllépni azon az egyértelműen szimpla megoldáson, hogy ne csak annyi történjen, hogy a rögtönző színész kimondja (egy-két járulékos gesztussal kiegészítve), hogy mit is érez a mesélő. Ez akár interpretatív drámának is hívhatnánk. De ez kevés.

A képen: Zerka Morreno

K. Zs.: Az nyilvánvaló, hogy az érzésekről nem elég beszélni, a katarzis és a belső átdolgozás elengedhetetlen feltétele a mély érzelmi bevonódás, átélés. Vagyis szükségünk van a testünkre is. Egészlegesebben kell erre a kérdésre gondolnunk. Meggyőződésem, hogy pszichodráma-vezetőként az a feladatunk, hogy ezt a váltást katalizáljuk, többek között a személyes átélésünk általi reflektív funkció (mentalizáció) segítségével.

K. Gy. Á.: Valami hasonló történik akkor is, amikor a játékmester segít a mesélőnek, hogy a története rétegeit jobban ki tudja bontani. A beszéd, az elmondott történet ilyenkor csak kapszula, mely segítségével a belső tartalmakat ismerhetjük meg, és a színészek ezeket tudják csak hitelesen megjeleníteni, nem a történet külsődleges elemeit.

K. Zs.: A verbalitás mögötti tartalmak és a rituálé alkalmazása hatékonyan összekapcsolható volt a következő esetben: Dávid harmincas éveiben járó sikeres vezető. Az a feltevése, hogy csak akkor szerethető, ha erős, ha egy olyan maszkot visel, mely elfedi az őszinte érzéseit, ha elfojtja a dühét, indulatait, és igyekszik megfelelni mindenben környezete és szülei elvárásainak. Ezáltal az örömre, intimitásra, az érzelmek átélésére való képessége gátolt. Alapérzése az állandó feszültség, félelem a saját agresszív impulzusaitól és a szeretetlenség érzése, az ősbizalom teljes hiánya, ezen akart dolgozni. Az „itt és most” jelenetből egy váltással egy hatéves kori helyzet alakul ki. Történetének lényege, hogy az anyja egész életében megalázta és soha nem mert szembeszállni vele. A kutyája életének megmentése során kénytelen volt konfrontálódni. A megismert történet során az anyja megalázta és megverte, de a játékban ki tudott állni magáért. Rendkívül katartikus volt agresszió- jának kifejezése, életében először átélte, hogy joga van képviselni magát az anyjával szemben. Az érzelmi áttörést követően szükséges volt egy rituálé beiktatására, ahol ünnepélyesen összefoglaltuk kognitív belátásait, és a katarzis segítségével elindult egy folyamat, melynek során belső reprezentációs mintáit is át tudta strukturálni.

K. Gy. Á.: Éppen ezt az expresszivitást értékelem leginkább a munkádban. Számomra van epikus, jól nevelt, a verbális szinten megragadó pszichodráma és van felkavaró, erőteljes, a verbalitáson túli üzenetekkel dolgozó, katartikus hatásokat létrehozó. Te az utóbbi képviselője vagy. Jó lenne arról is szakmai vitát kezdeményezni, hogy a pszichodráma-vezetői vagy játékmesteri jelenlét intenzitása és a protagonista vagy a mesélő katarzisának mértéke között milyen összefüggés van. Van-e egyáltalán? Mérei egy másik fontos közös pontra hívja fel a figyelmünket.

Töredezettség, a nem lineáris történetkezelés

„Nos, az expresszionizmus mezője nem az álom, vagy a fantázia elmosódó, gyorsan változó képanyaga, hanem a cselekvés, a spontán cselekvés… Nem sűrít, hanem rövidít, egyetlen gesztusban, egyetlen szóban fejezi ki magát. Ezért igazi megnyilatkozása a drámai rövidítés.”

K. Zs.: Mintha a pszichodrámáról vagy a playbackről olvasnék, pedig csak a expresszionista művészetről ír Mérei.

K. Gy. Á.: Igen ez a másik közös elem a pszichodrámában és playbackben. A töredezettség, a filmszerű vágás, a nem lineáris történetkezelés, az időbeli nézőpontváltások sora. Amikor idősíkot váltunk, akkor élem át leginkább, hogy teljesen szabad és szárnyaló alkotói lehetőségeket ad mindkét módszer, a főszereplőnek vagy a mesélőnek és azoknak is, akik segítik ezt a folyamatot.

K. Zs.: Eszembe jutott egy pszichodráma jelenet, ahol a hosszan, kissé lamentálóan panaszkodó protagonistában egyszer csak megérett valami, és felszabadító volt látni, hogy a párbeszédeket követően képes volt egy mondatban összefoglalni a számára legfontosabbat: „Ezt soha többet nem teheted meg velem!” A csoporttagok fejlődését azon is le tudjuk mérni, hogy már tudnak sűríteni, képesek az időben szabadon, rugalmasan, a belső impulzusaikra hangolódva, spontán mozogni.

K. Gy. Á.: Az expresszív történetkezelésről Mérei Ferenc így ír: „A gyerekek játékaiban az apró- lékosan kidolgozott részletek mellett vannak leegyszerűsített cselekvésvázlatok is, amelyek összefűzik az epizódokat, kiemelik a részleteket, plakátszerűen felmutatnak egyes összetevőket. Rövidítenek, mégis gazdagítanak. Rövidítik az expressziót, gazdagabbá teszik a cselekvést. A pszichológiában ezt a rövidítést és vázlatosságot szimulakrumnak nevezik (a szó azt jelenti: hasonmás, képmás).” A pszichodrámában és a playbackben is használjuk ezt a szaggatottságot, töredezettséget. A kérdésem éppen az, hogy a verbális dráma, vagy a csak beszédre épített színház (mert erre is vannak jelek sajnos) elterjedése, mennyire tompítja ezt az expresszív hozzáállást. Lelki tartalmakat nem is lehet másként, csak szimulakrumszerűen feldolgozni, olyan gazdag a belső világunk, hogy amit átemelünk, csak szimulakrum lehet. Ez nyilvánvaló. Átéltem, hogy rövid instrukciókkal dolgozol és csoporttagjaidat is arra „tanítod”, hogy röviden fogalmazzanak.

K. Zs.: Számomra intő jel, ha a protagonista sokat beszél, és a szavakba kapaszkodik, mint valami biztonsági övbe a zuhanó repülőn, így távolítva el önmagát attól, hogy átélje az érzelmeit. Ilyenkor lesz szaggatottabb a folyamat. Meg is állhatunk. A cél az, hogy tudjak segíteni abban, hogy újra kapcsolatba tudjon kerülni az érzéseivel.

Realitástöbblet (Surplus-reality)

K. Gy. Á.: Ez egy újabb kapcsolódási pont. A playback és a pszichodráma is előszeretettel használja. Zerka Moreno a realitástöbbletről pontos leírást ad. Segítségével a valóságos jelenetek mögötti érzelmek, vágyak, attitűdök tartományába, a fantázia szabad világába tudunk bepillantani. „A pszichodráma nem csak múlt, jelenvagy jövőbeni, a realitáshoz kapcsolódó jelenetek eljátszásáról szól – ez elég gyakori félreértés. Túlnyúlva a realitáson, teljes és új tapasztalást nyújt, a realitástöbbletet.”

K. Zs.: A fantázia világa nagy ajándék. Amikor valamely impresszió hatására - ami lehet könyv, film vagy más művészeti ág - azonosulok egy szereplővel, egy helyzettel, akkor kinyílnak az énem realitásának kapui és egy új világ, és annak lehetőségei válnak elérhetővé számomra, utat, célt mutatva ezzel.

A két módszer integrálásának lehetőségei

Gy. Á.: A realitástöbbletet mint összekapcsoló elemet felhasználva a lehetséges közös akciókra koncentráljunk. Tegyük fel azt a kérdést, hogy miben tudunk egymásnak újat mondani ? Az első válasz számomra: a playback szellemisége nem engedi meg a sematizálást. A pszichodráma oktatása során is átéltük többen, hogy ez a módszer átadásának, és spontán és kreatív alkalmazásának kérdése is, alapvető kérdés, a pszichodrámánál és a playbacknél egyaránt. Ugyanis ezen múlik, hogy lesz-e, van-e élet az adott módszerben vagy csak módszerkonzervet adunk tovább. Láttunk már olyat is. A fejlesztés lehet belülről inspirált és lehet külső szaktekintélyre épülő. Tanítom mindkét módszert, és azt látom, hogy sok a berögzült, kigyakorolt, már előre forgatókönyvvel ellátott, sematizált, kodifikált fejlesztő folyamat. Képesek vagyunk-e önmagunk és a csoporttagok számára új formákat, folyamatokat, friss pszichodrámát, playbacket adni, vagy marad a módszerkonzerv felmelegítése.

Te hogyan integrálod a playbacket a csoportjaidban?

K. Zs.: Sokszor használok transzgenerációs tablót, amelynek az a lényege, hogy négyes csoportokat alkotnak a csoporttagok. Mindenki választ egy színes kartonlapot és képeket hogy azokból rakják ki az anyai és apai őseiket. Bal oldalon az apai ág, jobb oldalon az anyai ág, szülők, nagyszülők, dédszülők, stb. A csoporttagok három szempontot figyelnek ilyenkor a mesélő történetéből, és előre meghatározzák, ki mire figyel: 1.) Milyen elvárásokat fogalmaznak meg a felmenők a protagonista felé, milyen terheket tesznek rá? 2.) Milyen érzéseket vált ki ez a protagonistából, amit nem mond ki? 3.) Hol érhető tetten a transzgenerációs hatás jelen életében, milyen mintákat visz tovább? A gyakorlat végén a résztvevők beszélnek arról, hogy melyik felmenőjüktől (apa, nagyapa, legalább a dédapáig) mit kaptak, milyen energiák, megfogalmazatlan parancsok, elvárások, terhek rakódtak rá a kapcsolatukra. Miután a protagonista elmesélte a történetét, a csoport tagjai playbackszerűen bemutatják a protagonistának a három szempont alapján a lényeget, hívhatnánk ezt tükrözésnek is, de itt ha magát az egyik alapvető playbacktechnikát is megismertetjük a csoporttagokkal (folyékonyszobor, élőszobor/ fluid sculpture), akkor ennek ismeretében kidolgozottabb, gesztusaiban komplexebb képet és élményt kap a protagonista.

K. Gy. Á.: Van epikus, már kanonizált pszichodráma, másolópapírral újraírt, rutinból feltett kérdésekkel, folyamatokkal és katarzisokkal operáló és van a megújulásra kész spontán és kreatív változat. Erről ritkán beszélünk... A kanonizáltabb pszichodrámához hozzátartozik a tekintélyelvűség, a csoportvezetők, terapeuták sokkal jobban tudják, mint a csoporttagok…, vagyis megjelenik a rejtett érzelmi függőség, alá- és fölérendeltség a csoporttagok és a vezetők között. A másik változat során a csoportvezető a szabadságra épít, a csoporttagokban megerősíti a belső gyógyító énrészt, és vele köt terápiás szerződést. Egyenrangúságot hirdet. A csoportvezető viselkedésével is kifejezi, ő nem tudja jobban. ,Csak rítusokat, a változást elősegítő légkört teremti meg, ritualizál, inspirál . A test, a lélek és a szellem dolgaiban mindenki csak a saját életének szakértője, segítője, változásokat elindító és kísérő gyógyítója is egyben.

K.Zs.: Egy katartikus játék után meg szoktam kérdezni a protagonistát, hogy mire van szüksége, mit tudna elfogadni a csoporttól, egy ölelés, ringatás stb. A playback- a bodywork-technikák nagyon közel állnak egymáshoz.

Gondolatok a body work-ről

K. Zs: Szeretem ezeket a bodyworktechnikákat ötvözni a drámával, mert a spontán, játékos gyakorlatok segítségével a csoporttagok szinte észrevétlenül kerülnek kapcsolatba a mély érzéseikkel. Például a „Mag-Tavasz” gyakorlat lényege az, hogy egyik csoporttag a mag, a másik a tavasz helyezkedjen el mag pozícióban, a másik a tavasz, a tavasznak az a dolga, hogy spontán lépjen kapcsolatba a maggal. Ebben a gyakorlatban a résztvevők ösztönösen ráhangolódnak egy ősi természetes interakciós folyamatra, a mag és a tavasz táncára, ahol az adás és kapás aspektusát spontán módon meg- élik. Szerepcserével és zenei aláfestéssel végezzük, különleges élmény kerekedik belőle. Sokan bodyworkkel, testtudatossággal integrálják a drámát. Érződik, hogy szükség van a test újraértelmezésére, a test, a lélek, a szellem újradefiniálására. Ugyanez megtehető playback elemekkel is.

K. Gy. Á. : Frissülés és a pszichodráma felöl érkező integrációs törekvések mentén a pszichodráma és playback több inspirációt adhatna egymásnak. Jó jel, hogy a szimpla beszéddráma egyre inkább veszíti el népszerűségét. De azért még mindig vannak csoportok, ahol másfél órás bevezető körökkel kezdik a foglalkozásokat, a bemelegítés itt egyenlő a ventillálással.

K. Zs.: További integrációs lehető- ségnek a spontán, improvizációs játékok alkalmazását látom, megjelenítését szeretném kipróbálni, amikor a protagonista hasonló befagyott érzelmi helyzetben van, mint én voltam, amikor az érzései nem, vagy csak rendkívül nehezen érhetőek el. A playback színpadszerű rituális hangulata segítségével a protagonista számáraz az érzései áttételesen megélhetővé válinak, ez a nézői katarzis segítségével jóval könnyebb, mivel a sérült énhatárokat megvédi és az elfojtott tartalmak felszínre kerülése ezáltal kevésbé veszélyes a protagonista számára, mint a saját dramatikus játék.

K. Gy. Á.: Elképzelhetőnek tartom, hogy a playback-játékból át tudunk lépni egy drámajátékba, amennyiben a protagonista számára ez vállalható, így átmenetet képezhet a playback a drámajátékhoz, mintegy előkészítheti a protagonista személyes bevonódását a saját protagonista játékába, de fordítva is lehet: egy pszichodráma-jelenet végén, a katartikus rész playback-szerű megjelenítése is segítheti a protagonistát élményei mélyebb átélésében. A lehetőségek végiggondolása és kipróbálása a következő lépés.

K. Zs.: Jó volt együtt gondolkodni, asszociálni. Több kérdés nyitva maradt, sőt, még az is lehet, hogy mindegyik, de éppen ez adhat inspirációt a folytatáshoz.

K. Gy. Á.: Egy Moreno-verssel indítottunk, Zerka Moreno gondolataival zárunk. Olvassuk úgy az idézetet, mintha nemcsak a pszichodrámáról, hanem a playbackről is olvasnánk, sőt, a két módszer lehetséges kapcsolódási pontjairól. „Az az elképzelés, hogy rögtönző színészek vagyunk életünk színpadán, nagyon erőteljes gondolat. Természetes, hogy sokan közülünk nem csináljuk ezt nagyon jól, és segítségre van szükségünk. Az az elképzelés, hogy kell legyen a színháznak egy olyan formája, amely akkor is tisztel bennünket, ha hibázunk, és megtanít arra, hogyan élhetjük az életünket teljesebben és kreatívabban mint pszichodráma fejlődött ki: az elme színháza. Ez az a formája a drámának, mely felszabadítja számunkra létezésünk birodalmát, mely gyermekkorunk óta létezik és kísér minket, de érvényesülésének és kiteljesedésének nincsenek igazi csatornái.”