„Kettőnk találkozása: szemtől szemben, egymásnak arccal. És ha már közel vagyunk, kölcsönveszem szemedet, hogy az enyém helyébe tegyem, kölcsönveszed szememet, hogy a tiéd helyébe tedd, és akkor Én a Te szemeddel foglak látni téged, és Te az Én szememmel fogsz látni engem.” Jakob L. Moreno

Kasza Zsuzsanna és Kiss György Ádám a playback és a pszichodráma lehetséges kapcsolódási pontjairól beszélgetnek, Mérei Ferenc Expresszivitás és lélektan c. tanulmányának gondolatait mint asszociációs lehetőséget használva.

1975 novemberében, negyven évvel ezelőtt született a playback - színházi módszer. Jonathan Fox, Jo Salas és barátaik egy mára már az egész világon elterjedt színházi műfajt hoztak létre. Magyarországon jelenleg huszonkét mű- ködő playback-színházban tartanak rendszeresen előadásokat. Megalakult a Kelet-Európai Playback Színházi Iskola, a nemzetközi playback-világ vérkeringésébe kapcsolva. Van okunk ünnepelni. A születésnap alkalmából készült egy írás, amelyben már megírtam, milyen fejlődési lehetőségeket látok a módszerben , az IPTN JOURNAL-ban jelent meg , de az ünneplést fel tudjuk arra is használni, és ez jobban érdekel, hogy végiggondoljuk közösen: milyen kiaknázatlan integrációs lehetőségek vannak még a pszichodráma és a playback között.

Kiss György Ádám: A playback és pszichodráma kapcsolatáról sokan írtak, ismerve ezeket az eddig kevésbé hangsúlyozott kapcsolódási pontokat kerestük. Nem gondoljuk, hogy mi ketten valamit is jobban tudnánk, mint a pszichodráma vagy a playback elkötelezettjei, alkalmazói. Csak azt reméljük, hogy gondolataink újabb beszélgetéseket inspirálnak majd.

A képen: Kiss György Ádám

A 2014. novemberében megtartott Pszichodráma Konferencián egy kerekasztal-beszélgetést szerveztem. Heten ültük körül az asztalt. Teszáry Judith, Fedor Béla, Vikár András, Bakó Tihamér, Donáth Attila, Parádi József. Mint a kerekasztal kezdeményezője és moderátora azt a kérdést tettem fel önmagamnak és a beszélgetőtársaimnak, hogy miért alakult ki alá-fölérendeltség a két módszer között? A mostani beszélgetés segítségével nem a viszony hátterét akartuk jobban megérteni. Az jól látható, hogy a jó szándék, a nyitottság mindkét fél részéről megvan, csak az együttműködés lehetséges formáit nem találtuk még ki. Szeretnénk a kialakult elő-(ítélet) vélekedéseken változtatni: miszerint a pszichodráma mély, katartikus és gyógyító, a playbacknek meg a lazítás, a szórakoztatás a feladata. Egy házilagos szociológiai felmérést készítettem, és az is kiderült, hogy sokan gondolják: a playback színesíthetné jobban még intenzívebben a pszichodrámát, a technikák beépítését többen egyszerű és könnyed mozzanatnak ítélték meg. „Ha elfárad a csoport egy playback technika tudja a tagokat inspirálni, felfrissíteni. „A bemelegítéshez használok playback elemeket.” stb. Jelenleg itt tartunk, miközben a playbacket önálló önismereti és terápiás eljárásként alkalmazzák szerte a világon.

Te hogy találkoztál a pszichodrámával és a playbackkel ?

Kasza Zsuzsanna: Húsz éve kerültem kapcsolatba a pszichodrámával, akkor még nem hallottam a playbackről. A playbackkel kapcsolatban először én is úgy gondoltam, hogy a terápiás hatása korlátozottan mutatkozik meg, a művészi megjelenítés mögött. Később, amikor személyes tapasztalatot szereztem, és megéltem, hogy képes katarzist, személyiségformáló hatást is kifejteni, akkor már bennem is felmerült a kérdés, hogyan is lehet a két módszert integrálni . Szeptemberben voltam a workshopodon, ott több kérdésemre is választ kaptam. Számomra különleges élmény volt, ahogy együtt dolgoztunk a workshopon két mentálisan érintett csoporttaggal. Példaértékű volt, ahogy a hátrányos helyzetű csoporttársainkat integráltad a csoportba. Szeretettel, mély együttérzéssel, megkülönböztetés nélkül, teljes értékű tagként kezelted őket és a csoportnak is értékként ajánlottad ezt a lehetőséget.

A képen: Kasza Zsuzsanna

K. Gy. Á.: Köszönöm a visszajelzést, a gyógypedagógusi identitásom mostanában többször megszólít. Jó volt találkozni a nyitottságoddal, a határokat világosan megjelölő, de közben befogadó hozzáállásoddal. Szerintem lehetnek többen így a dramatisták között, de az is elképzelhető, hogy sokan még nem gondolnak az integrációra, hanem el vannak foglalva a drámában rejlő lehetőségek megismerésével, alkalmazásával. Te mikor ismerkedtél meg a playbackkel ?

K. Zs.: A születésnapomon tudtam meg, hogy Édesanyámnál daganatos betegséget diagnosztizáltak. Hirtelen egy légüres térben találtam magam, és robot üzemmódra kapcsolva az érzéseim kizárásával a helyzet megoldására törekedtem: műtét, utókezelés, stb. Nem tudtam átélni a fájdalmamat, kétségbeesésemet. Ekkor a lányom jó érzékkel ajánlotta, hogy menjünk el egy playbackelőadásra, ahol az én történetemet is eljátszották a színpadon. A jelenet segített abban, hogy kapcsolatba tudjak újra kerülni az érzéseimmel. Elsírtam magam, és először tudtam beszélni arról, hogy ez a betegség milyen sorsfordító hatással van az egész életemre, hogy egyedül vagyok, senkire nem tudok számítani. Nem hittem, hogy ez megtörténhet velem. Különleges élmény volt. A legnehezebb az volt számomra, hogy mint pszichológus, pontosan láttam a dinamikai hátteret, és közben képtelen voltam feldolgozni a belső történéseket és elfogadni, hogy nem tudom megváltoztatni az eseményeket. A playback sokat segített nekem.

K. Gy. Á.: A playback segítségével valóban van lehetőségünk ilyen mély feldolgozásra is, remélem a módszer ezen oldala is egyre ismertebb lesz, szerintem ez az első lépés…

K. Zs.: Régóta figyelem a két módszer kapcsolódását. Szerintem el kell telni pár évnek ahhoz, hogy az egyik módszerben való jártasság és az azzal való azonosulás után nyitottá és motiváltakká váljunk egy másik módszer integrálására. Az elmúlt években lehetőségem volt több módszerpárral is ezt kipróbálni, és több kettős identitás alakult ki bennem. A playback és a pszichodráma esetében is ez történik, eltelik két-három év és kialakul az az állapot, amelyben most vagyok, amikor már mindkettőben könnyen tudok tájékozódni

Rituálék

K. Gy. Á.: 1994-ben, Finnországban egy nemzetközi playback-konferencián egy közös forrásról, a rituális színház fontosságáról és szintén a kettős identitásáról számolt be Jonathan Fox is. Ebbe a beszélgetésbe akár Moreno is bekapcsolódhatott volna: „Zerka Moreno a kezdeti éveimben nagyon támogatott. Az első évben ő fizette a társulatunk próbahelyiségeinek bérleti díját. Az amerikai pszichodramatisták akkor még nagyon elutasítóak voltak velünk szemben. Mára ez teljesen megváltozott. A playbacket úgy tanítják, mint a terápia egyik technikáját és nagyon sok dramatista foglalkozik playbackkel. Ugyanakkor a playback önálló, elkülönült dolog.” Jonathan Fox, Jo Salas és barátaik rájöttek arra, újra kell gondolni a színház feladatait. Több kulcskérdés közül az egyik az volt, amelynek kidolgozásával sokat foglalkoztak, Magyarországon én is a Rögtönzések Színháza megalakulása után, hogy a rituálék hogyan tudják segíteni a történetek megjelenítését és ezáltal áttételesen a közösség fejlődését.

A képen: Jonathan Fox, a Playback színház egyik alapítója

K. Zs: A rituálék számomra is kiemelt jelentőséggel bírnak, a magánéletemben és munkámban egyaránt. Az ősi gyökerekhez való visszatérés, a rituálékon keresztül történő szellemi töltekezés erősíti bennem a valahová tartozás érzését. A rituálé, mint egy kreatív védőháló biztonságot sugall, és az életem folyamatosságát is segíti jobban átélni.

K. Gy. Á.: Fox már a playback kialakulásával egyidőben látta a két módszer együttműködésének lehetőségeit, miközben tudta: két különálló területről van szó. „Két évet éltem egy kis faluban, Ázsiában. Régi történeteket tanulmányoztam. Azt kutattam, hogy hogyan lehetne az ősi hagyományokat modern kontextusba átültetni. Így amikor megismertem a pszichodrámát, azt gondoltam, hogy ez nagyon közel áll az ősi ceremóniákhoz.” 1975-ben történik mindez, Moreno halála után egy évvel megszületik egy új módszer és az integrálódás lehetősége is egyben.

K. Zs.: A ceremóniák közel hoznak bennünket egymáshoz, én is gyakran használok rituálékat a csoportjaimban, elsősorban a játék katartikus pontja utáni feldolgozás keretében, amikor például a szülőknek - egy transzgenerációs játék lezárásaként - ünnepélyesen és hangsúlyosan visszaadja a protagonista a felelősségüket, amelyet eddig ő cipelt.

K. Gy. Á.: Én azt a lehetőséget ritualizálom, alakítom át csoportjátékká, amelyben egy protagonista-játék során érezhetően több csoporttag is érdekeltté válik. Sokszor van ilyen. Nemrég „Bűntudat Konferenciát” tartottunk. Ebben az egész csoport részt vett, a tagok beszámoltak arról – szerepcsere alkalmazásával – hogy ők mint önmaguk bűntudata, hogyan keserítik meg önmaguk életét. Mindkét módszernél fontos tényező, hogy a pszichodráma-rendező, vagy a játékmester csak a protagonista vagy a mesélő igényeit figyelembe véve alakíthatja ki a jeleneteket. Fox pontosan látta, hogy a nem specifikus hatástényezők közül a folyamat vezetőjének személyisége, mennyire nagy jelentőségű: „Moreno nagyon karizmatikus ember volt, és amíg a színészei a színpadon kívül készültek, ő maga a nézőkkel dolgozott. Amit ő csinált, az fontosabb volt, mint ami a színpadon történt. És természetesen az vált pszichodrámává, amit ő csinált.

K. Zs.: Moreno személyében és munkásságában az ragadott magával leginkább, hogy aktívan jelen volt és mélyen átélte, amit csinált és ezáltal képes volt inspirálni az embereket, hogy ők is bátran merjék megélni saját spontaneitásukat, használják kreatív energiáikat, találkozzanak az érzelmeikkel. Ebben a kérdésben is vannak eltérő vélekedések, van aki a távolságtartó vezetést alkalmazza, és van aki szerint a jelenlevő, átélő pszichodráma-vezető vagy játékmester a hatékonyabb.

Mindkét módszer az expresszivitás gyermeke

K. Gy. Á.: Van egy közös gyökerünk, egy művészeti irányzat szellemisége. Ezt jó felidézni. A múlt század elején, a forradalmi változások sokkal inkább az emberi tudatban jelentek meg, mint a társadalomban. Vagy is-is? Igen, ennek a két területnek a fonottkalácsszerű dinamikáját lehet utólagosan látni. Eszünkbe jutnak ezek a gyökerek, miközben dolgozunk? Megjelent egy egyetemi tankönyv, amelyben a pszichodráma és a playback gyökereiről így írtam : „Az avantgárd formabontó művészeti irányzatainak egyik ága az expresszionizmus 1905-től 1920- ig hatott közvetlenül, majd utána közvetett formában. Nemcsak művészeti forradalom volt. Társadalomkritikáján túl teljesen új igényeket és nézőpontokat fogalmazott meg az élet számos területén. Az expresszionista alkotók azt hangsúlyozták, hogy a valóság látszatának ábrázolása helyett, közvetlenül a belső érzéseiket, gondolataikat kívánják a lehető legszabadabban kifejezni. Már itt megjelenik az az elem: az elemzésen, a megismerésen és verbalitáson túli spontán kreatív mozgás és kifejezés, ami majd összekapcsolja a művészeti mozgalmat Morenoval.” Ez az 1920-as években forradalmi gondolat volt, ennek a szándéknak a kifejeződése a playback és a pszichodráma is, és ahogy tapasztalom, ez a gondolat újra aktuálissá vált, ugyanis a jelenben a cselekvés helyett a verbalizálásnak van egyre nagyobb tere. Veszélyes tendencia.