Sokunkban felmerül a kérdés, hogy vajon az rendben van-e ha veszekedünk partnerünkkel...
A párkapcsolati vitákhoz nincsen kézikönyv, vagy normatíva. Mindenkiben ugyanúgy bizonytalanságot keltenek. Nem is beszélve arról, hogy sokunkban megfogalmazódik a kétség, hogy vajon a "tökéletes párok" is szoktak-e veszekedni. Egyáltalán szabad-e veszekedni vagy az már a kapcsolat végét jelenti?
A kutatások azt mutatják, hogy a veszekedés normális és egészséges, a párkapcsolatok szerves része. Sőt, ahol ilyesmi nem fordul elő, figyelmeztető jel lehet. Mutatója lehet annak, hogy a pár kommunikációjában valami nem stimmel, mindkét fél kerüli a konfliktust és lényeges dolgok maradnak kimondatlanul. Ez pedig érzelmi távolságtartáshoz vezet, ami legalább annyira toxikus, mint a visszatérő veszekedések.
Egy hevesebb vita után sokszor megígérjük magunknak, egymásnak, hogy nem teszünk többet ilyet, igenis másként lesz majd ezután. Egy darabig ez működik is, de ha a valós probléma nem kerül feldolgozásra, akkor a vitákat sem tudjuk féken tartani. Eljön a pillanat, amikor telítődünk és a legkisebb parázs is erdőtűzhöz vezet.
Számos esetben szokták ajánlani, hogy "őrizzük meg hidegvérünket". Ez alapjaiban hibás elgondololás, hiszen veszekedés közben az ember eleve felfokozott érzelmi állapotban van, a tanács tehát elkésett.
Szokták mondani azt is, hogy fókuszáljunk arra mit akarunk elérni és érveinket eköré építsük. Ez fergeteges jó tanács, ha az ember mondjuk tárgyalni szeretne. De egy párkapcsolati konfliktushelyzetben nem is mindig teljesen tiszta, hogy tulajdonképpen miért is veszekszik az ember. De még az sem, hogy miért érzi magát egyik, vagy másik fél szomorúnak. Az meg pláne nem, hogy mit is szeretnénk elérni a vitával. Csak azt tudjuk, hogy valami nagyon dühít, fáj, rosszul esik és nyomaszt.
Párok gyakran veszekednek házimunkával kapcsolatos dolgokon, mondhatni apróságokon. Például: "Miért nem mosogattál/teregettél/vitted le a szemetet/kutyát...." A valós probléma ilyenkor sokkal mélyebben gyökerezik, fontos érzelmi kérdésekben: „Számíthatok rád egyáltalán? Fontos neked, hogy én hogyan érzek?". Érdemes tehát azt végiggondolni mi játszódik le bennünk, mit érzünk és arra figyelni, azt kimondani. Egészen máshogy hangzik, talán a másik számára is jobban elfogadhatóbb.
A vita hevében megesik, hogy az egyik fél felveti: „Szellőztessük ki a fejünket, adjunk időt a másiknak!” Tényleg? Ha zaklatottak vagyunk, akkor az fog segíteni, ha elfordulunk egymástól és figyelmen kívül hagyjuk a másikat? Szerintem a legtöbbünk számára ez csak rontja a helyzetet és tovább gerjeszti a haragot. Nem lehet, hogy arról van szó, hogy megijedünk, mert a szeretett személy képes nekünk hátat fordítani és elsétálni, mintha nem is számítanánk neki?!
Amikor azt kívánjuk „meghalljanak minket”, vagy hogy „győzzünk”, akkor olyan fenyegetéseket és kifejezéseket is képesek vagyunk használni, amivel halálra ijesztjük a partnerünket. Ez a partner ilyenkor vagy ellentámadásba indul, felemeli a hangját, vagy elmenekül, mi pedig egyedül maradunk. Ez általában a legutolsó csepp a pohárban. De lényegében arról szól, hogy végső tehetetlenségben az egyik fél igazán sértő és fájdalmas címkével illeti a másikat. Ez azzal a tévhittel társul, hogy „úgysem lesz hatása, már olyan mindegy”. De az igaszság az, hogy egy ilyen címke nagyon is megsebesíti a partnert. Ezt a tudomány is alátámasztja. Az ilyen jellegű ellenséges és kritikus megnyilvánulás pontosan azokon a területeken regisztrálódik, ahol a fizikai fájdalom. A partnert pedig annyira lefoglalhatja sebei ápolása, hogy már nem is tud tovább figyelni ránk.
Ami viszont biztosan segít, ha többet beszélünk a saját érzelmeinkről, arról hogy most mi folyik bennünk, ahelyett hogy a partner viselkedését vitatnánk. Ha a másik féllel tudatjuk, hogy fontosak az érzései, akkor utat nyithatunk egy őszinte, gyógyító beszélgetés felé. Ha pedig kialakul egy bizalmas légkör, akkor megszületik egy olyan közeg, ahol mindkét fél töltekezni tud és a kapcsolat is mélyülni kezdhet. Az pedig egy bónusz, hogy az ilyen mély, érzelmi biztonsággal rendelkező párkapcsolatok tartanak a legtovább.
25 éve kezdődött a szerelem, bár elég viharosan. Összetörten, válás után, rengeteg problémával, kétséggel, bizonytalansággal küzdöttem, sehol nem volt helyem. Egy jó barátom ajánlására kerültem az első 
A burn-out szindróma egyre szélesebb körben ismert jelenség. A burn-out, azaz kiégés a szindróma szakmai definíciója szerint jellemzően akkor jelentkezik, amikor a szakmai vágyaink, célkitűzéseink és törekvéseink nincsenek összhangban a szakmai környezet adta feltételekkel, lehetőségekkel.
Természetesen a legideálisabb az lenne, ha a kisbabát váró családok elérhető, hiteles és szakszerű információhoz, szükség esetén pedig olyan segítséghez juthatnának, amely képessé teszi őket a megalapozott döntéshozatalra.
A gyermek megszületésekor az addig férj és feleségként élő pár 
